A csernobili katasztrófa és a fizika

Mivel már tényleg a csapból is a Csernobil című sorozat folyik, néhány napja úgy döntöttem, hogy végignézem én is azt az öt órát, ami az emberiség legnagyobb nukleáris katasztrófájának történetét dolgozza fel. Bár voltak kétségeim a sorozat üzenetével kapcsolatban (féltem, hogy túlságosan atomenergetika-ellenes hangulatot kelt majd), kiderült: feleslegesen aggódtam. A színészek zseniálisak, a történet pedig (majdnem) teljesen hiteles és pontos.

A sorozat számomra több üzenetet is közvetített. Itt csupán az egyiket szeretném kiemelni, azt, amelyiket Legasov professzor nagyszerűen összefoglal az utolsó epizód legvégén:

Tudósnak lenni azt jelenti, hogy „annyira koncentrálunk az igazság megtalálására, hogy közben nem vesszük figyelembe azt, hogy milyen kevesen akarják, hogy megtaláljuk azt. Az igazságot nem érdekli hogy mire van szükségünk, vagy mit akarunk. Legalább ennyi haszna van Csernobilnak. Korábban attól féltem, hogy mi az ára az igazságnak, ma már azt kérdezem, mennyibe kerülnek a hazugságok”.

Legasov professzor egyik utolsó üzenetére (nem tudom, hogy valós-e vagy fiktív) azt hiszem minden tudós csak mosolyogva bólogatna. Évszázadok alatt kellett elődeinknek kivívnia a kételkedéshez való jogot, mely végül is a természettudományos gondolkodás alapját képezi. Ez olyan valami, amit én magam is hosszú évek alatt tanultam meg (és ha egész őszinte akarok lenni: még mindig tanulom).

Ahogyan azt Richard Feynman oly frappánsan megfogalmazta: „A kételkedés nem olyasvalami, amitől félnünk kellene. Sokkal inkább üdvözölnünk kellene azt, mint az emberiség hatalmas lehetőségét valami új felfedezésére […] A kételkedésnek a szabadságát pedig szeretném kivívni a jövő generációjának is.”

Mindent összevetve csak ajánlani tudom a sorozatot, és megígérem: mindenképp időt fogok szánni arra, hogy a fizika emelt érettségi előkészítőnkön megismerkedjetek a Csernobili katasztrófával.

Györgypál Zsolt